A főnök tesója

Vajon ma Minna beadja a derekát? Vagy nem is kap semmit? Mi lesz Tom sorsa? És Bill szerepet kap a mai részben?

Ha elolvassátok, megtudjátok:D Jó szórakozást!

7. rÉsz

- Deborah, atyaég! – szaladtam oda hozzá – Mi történt? – nem jött válasz, tudtam, hogy várni kell, míg szóhoz tud jutni. Nem is sürgettem, csak átleltem, és a hátát simogattam. Nem is telt bele 2 percbe, nekikezdett.

- Bruno..! – és újból sírásban tört ki. Tudtam, hogy az a szemét csinált valamit. Megölöm!

- Jól van, sírd ki magadból. Az jót fog tenni! – tanácsoltam neki, és megpusziltam a homlokát, mint a gondos anyák a beteg gyermekeit, csak ez most más helyzet. – Te vagy ő?

- Én! – viszont ha Deb szakított vele, annak meg lehet a nyomós oka, tehát nem értem mire a bánat! – Már egy ideje nem működött ez a kapcsolat. Amikor boldognak láttál, az azért volt, mert újra elkezdett foglalkozni velem, és ez feltöltött energiával. De most újra hanyagolni kezdett, és nekem betelt a pohár. Nem mellesleg szerintem a titkárnőjével vigasztalódott az elmulasztott estéken. – mondta el a teljes igazságot. Istenem, észre sem vettem, hogy nem felhőtlen a kapcsolatuk.

- Nem is tudtam, sajnálom. Borzalmas barátnő vagyok. – szorítottam jobban magamhoz, jelezve, most már itt vagyok.

- Dehogyis. Te vagy az egyik legjobb, amit kívánhatok. – kis mosolyt csalt könnyekkel áztatott arcára.

- Oh, drága szívem. Minden rendbe jön, hidd el.

- Nem is bánom annyira, csak mégis rossz egyedül lenni. – mondta

- Az egyedüllétnek is megvannak az előnyei.

- És mik lennének azok? – kérdezte szipogva, papírzsepiért kutatva

- Szabad vagy, nem tartozol senkinek sem beszámolóval. Kivéve engem, ha valami érdekes történik, arról tudni szeretnék. – kacsintottam rá, amitől mindkettőnknek nevethetnékje támadt. -  Amúgy hoztam neked békülős ajándékot. – mutattam a bon-bonra. – Bocsánatot szeretnék kérni a reggeli viselkedésemért.

- Elfelejtve, ha idehozod a csokit, és nem csak nézzük. – mosolygott, én pedig felálltam és kibontottam a dobozkát.

Egész este beszélgettünk, édességet majszoltunk, és nevettünk. Olyan volt, mint régen 18 éves korunkban. De az sem volt már olyan rég, csak sajnos a kiköltözés, és a munka töltötte ki most mindennapjainkat, így nem jutott idő az igazán fontos dolgokra: a barátokra.

Olyan éjfél felé már mindketten ásítottunk egy hatalmasat, tehát az alvás mellett döntöttünk. Befészkeltük magunkat a takaró alá, és már durmoltunk is.

Reggel kicsit rohanni kellett, mert tovább aludtunk a kelleténél, de így is időben bent voltam. Éppen hogy. Ez a reggel nem indult emiatt fényesen, de legalább otthon béke, és harmónia honol.

Minden rendben folyt a munkahelyen. Bill egész nap nem jött be, valami nagykutyákkal kellett tárgyalnia, így egyedül voltam az emeleten. Tom sem jelentkezett; ezek szerint megértette végre, hogy nálam nem kap gólt.

A munkaidőm leteltével összepakoltam és hazaindultam. Már annyira boldog voltam, hogy egy nyugis napot tudhatok magam mögött, de ezt az idillt megzavarta valaki.

-          Most egyedül szeretnék lenni, Tom. – mondtam és elhaladtam mellette. De szokásához híven ő ismét megragadott, és visszahúzott. Nem fájt, sőt inkább kellemes volt, mivel közben megcsapott férfias illata, ahogy a friss esti szellő felém sodorta.
-          Már megint menekülsz. Pedig nem adtam okot, hogy elszökj előlem. – mondta, és lágy csókot lehelt nyakam hajlatába. Megremegtem, hisz olyan jó érzés volt. Felment bennem az adrenalin pumpa, és még többet akartam. Mint tudjuk, a tiltott gyümölcs a legédesebb.
-          Engedj el, nem lehet. – húzódtam távolabb tőle, de keze még mindig a karomon nyugodott.
-          Gyere el velem ma este valahova. Garantálom, hogy jól fogod magad érezni, és időben hazaviszlek. – most randira hívott engem? Olyan édesen kérlelt, hogy nehezen mondtam volna nemet. Azok az ártatlan barna szemgolyók…
-          Nem! – mondtam és kiszabadultam kezei közül. De ő gyorsabb volt. Ismét megragadott, aminek köszönhetően arcunk milliméternyi távolságra került egymástól.
-          Muszáj eljönnöd velem. A jegyet már nem váltják vissza, és kár lenne kihagyni ezt a csodás előadást. – válaszolta mélyen a szemembe tekintve
-          Milyen darab?
-          Legyen meglepetés. – kacér mosolyt villantva, aki már tudja, hogy nincs választásom.
-          Hát rendben, ha nem segítesz magadon, akkor így jártál.  – ismét kiszabadultam.
-          Várj, várj, oké. A nyomorultakat néznénk meg. – felelte egy sóhaj kíséretében. – Úgy hallottam nagyon jó, és ekkor rád gondoltam, mi lenne, ha veled nézném meg.
-          Te nem is jársz színházba. – néztem rá sejtelmesen
-          Dehogynem! – tiltakozott nagyra nyílt szemekkel. Tudtam, hogy utoljára színházat is csak kívülről látott.
-          Igen? És mit játszottak, mikor legutoljára látogattad meg azt az épületet.
-          Háát… - gondolkozott
-          Na, látod. – buktattam le – Legalább ne hazudnál!
-          Rendben, sajnálom. De szeretném, ha velem tartanál, kérlek. – ismét kihasználta „szemtaktikáját”, amivel levesz a lábamról. Egyszer még sírba fog vinni, az biztos. Elhúztam a számat és bólintottam, hogy „Legyen”.

Tom hazavitt, és kaptam egy órát, hogy elkészüljek. Lezuhanyoztam, felnyitottam a szekrényemet, és körbe néztem, mit vehetnék fel. A választás egy piros egybe részes rucira esett, aminek a derekánál egy fekete öv tette tökéletessé. Megfelelő cipő és táska, és mehetünk is.

Mikor kiértem az előszobába, Tom a polcokra kihelyezett képeket szemlélte. Mindegyiket megvizsgálta, majd visszatette. Pár percig figyeltem őt, majd megköszörültem a torkom.

-          Kész is vagy? – kérdezte, majd felém fordult, de megakadt. Szemét végig futatta rajtam, a végén pedig egy mosoly társaságában megdicsért. – Gyönyörű vagy.
-          Köszönöm. – feleltem én is mosolyogva – Mehetünk!

Tom bólintott, és elindultunk. Még beszóltam Debnek, hogy elmentünk, aztán kulcsra zártam az ajtót. Az autóban nem igazán beszélgettünk; a háttérben viszont halk zene szólt. Nem ismertem mi az, vagy melyik együttes, de tetszett. Fél óra utazás után megérkeztünk. Az emberek már szállingóztak befelé, ki rohanva, ki szép komótosan. Ránéztem az órára: 8 óra. Az előadás fél 9-kor kezdődik, hova rohannak? Tom lovaghoz méltóan kiszállt és oldalamra sietett, hogy kinyissa nekem az ajtót. Segített kiszállni is, majd karomat az övébe fontam, és bementünk. Az előcsarnok nagyon szép volt. Mindenhol arany borítás, cifra oszlopok. Ha jól látom korinthosziak, egy kis márvánnyal díszítve. A büfé a helyén, telis-tele finom szendvicsekkel, a jegyszedők az ajtókban állnak és köszöntik a vendégeket. Mivel a középső páholyba szól a jegyünk, elindultunk a lépcsőkön. Vékony, szintén márványból készült a feljáró, szélén pedig korlát vezetett egészen a tetejéig. A hostess hölgy a helyünkre vezetett, ahol helyet foglaltunk. A páholyban is az első sor volt a mienk, ahonnan mindent jól látni. Az egész színpadot beláttam, bár még a függöny mindent eltakart, de tudtam, hogy ez az egyik legjobb hely, hisz nem először járok színházban. A zenekar már a kis árokban hangolta be a hangszereket, mint minden előadás előtt. Láttam, Tom is szemlélődik, olykor rám-rám pillantva. Lenéztem a földszinti sorokra is, ahol már minden sor megtelt érdeklődővel. A páholyokban is rengeteg ember foglalt helyet, közülük egy pedig nagyon ismerős volt…