A főnök tesója

6. rész

Ismét ugyanaz a futár lépett ki, egy becsomagolt ajándékkal.

-          Jó reggelt! – köszönt a fiatalember. – Újból érkezett Önnek egy csomag.
-          Jó reggelt! – álltam fel, hogy átvegyem tőle a küldeményt – Lassan törzsvendég lesz itt nálunk. – viccelődtem
-          Ki tudja, mit hoz a sors. – mondta, majd elindult a lift felé – További szép napot!
-          Köszönöm, viszlát.

Leültem az asztalhoz, és kicsomagoltam a meglepetést. Egy cserepes napraforgó volt benne. Mellette pedig egy üzenet: „Arra forog, amerre a szépség leledzik”. Úristen, milyen szöveg ez? Nagyon erőlteti a nyomulást. Nem lesz jó vége.

*

- Na, hogy ment? – kérdezte Tom, mikor a küldönc kiért az épületből.

- Átvette, majd gondolom kicsomagolta. – mondta a futár

- Andreas, mondtam, hogy várd meg, amíg megnézi. – szidta le Tom, barátját.

- Ilyenről nem volt szó. – védekezett, és beszállt az autóba Tom után.

- Most már mindegy. Mi volt rajta? – érdeklődött Tom

- Ezt most komolyan kérdezed? – nézett rá Andreas furcsállóan, majd mikor meglátta Tom arckifejezését, feladta, és elkezdte sorolni – Térdig érő lila szoknya, és egy fehér blúz, ami kiemeli nőies vonásait, és magas sarkú cipő.

- Gyönyörűen nézhetett ki. – ábrándozott Tom.

- Haver, fejezd be és indíts, mielőtt meglátja, hogy itt állunk. – utasította Andreas.

*

Letettem a pultra a napraforgót és visszatértem teendőim elvégzéséhez. Idővel Bill is megérkezett, aki nem ment el megjegyzés nélkül.

-          Tom? – kérdezte, megállva előttem.
-          Igen. – válaszoltam
-          Ezúttal mit akart?
-          Semmit, csak ezerrel teper. – mutattam a kis üzenetére, amit a virághoz mellékelt.
-          Nem semmi. Ilyennek még nem láttam. – mondta Bill csodálkozva. Ezen én is meglepődtem. Ha ő nem találkozott ezzel a Tommal, akkor a végeredményt sem tudhatja, vagyis nem tud nekem segíteni, mit tegyek. – Menj el vele! – hangzott el Billtől az ajánlat.
-          Tessék? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. Az elején óva int, hogy messziről kerüljem el a drágalátos bátyuskáját, most meg, hogy töltsek vele egy estét. Nem tudok kiigazodni most már az emberi lényeken.
-          Jól hallottad. Addig nem hagyja abba, amíg nem kapja meg, amit akar.
-          Szerintem meg ő is olyan, mint a többi. Adsz egy kicsit, de neki több kell. Úgyhogy maradok a nem-nél. – mondtam – Majd ő vagy a pénztárcája megunja egy idő múlva.
-          Ha érdekel a véleményem, akkor egyik sem. – válaszolta, majd bement az irodájába. Nagyszerű! Itt hagyott engem nemcsak egy ilyen dilemmával, hanem még össze is zavart. Köszönöm Bill Kaulitz, sokat segítettél. – gondoltam ironikusan.

A nap hátralevő részében unalmasan telt a munka. Estefelé – öt körül – összeszedelődzködtem és hazaindultam. A virágot ott hagytam, nehogy Tom azt higgye, győzött. Viszont a számításaimban nem volt benne az, hogy ő szintén ott fog várni a kapu előtt, ahogy azt tegnap is tette.

-          Mit keresel itt? – kérdeztem nem igen kedvesen.
-          Neked is szia. – mondta, és láttam rajta, hogy kicsit rosszul esett neki a reakcióm. – Miből gondolod, hogy téged várlak?
-          Oh, akkor ebben az esetben, bocsánat, szia. – válaszoltam, és elindultam a helyes irányba, ami a békés otthoni idillbe vezet, és a kényelmes ágyamba. Várjunk csak! Otthon sincs minden rendben. Debbel épp haragban vagyunk. Nem hiszem el, vennem kell neki valamit hazafelé.
-          Várj már! Ne rohanj úgy. Hazaviszlek. – ajánlotta fel, ahogy előző este is.
-          Nem köszönöm. Még be kell ugranom valahova. – szabadítottam ki karomat lágy szorításából. Nem is kell, gondolom mondanom, mennyire jól esett bőre puhasága, érintésének bódító hatása. Parfümjének illata is megcsapta az orrom, amitől akár el tudtam volna kábulni.
-          Azt is megoldjuk. Mindent, amit a szép hölgy kíván! – mosolygott, és már ment is az ajtó felé, hogy kinyissa. Választásom nem volt, vagyis csak egy, ha elfutok. De nem lett volna szerencsés ebben a cipőben. Másrészt, nem akartam egy ötéves szintjére lesüllyedni.
-          Egy feltétellel. – emeltem fel mutatóujjam, miközben beszálltam
-          És mi lenne az? – kérdezte Tom, mialatt becsatolta magát. Milyen óvatos, ez pozitív!
-          Nem udvarolsz folyton, vagyis soha. Ne akarj elcsábítani, elhívni akárhova, mert nem leszek rá vevő. Megegyeztünk?
-          Nem, de most már úgysem mehetnél sehova. – és ekkor bezárta az ajtót.
-          Tom, ez így nem fair. – tudtam, hogy nem rabol el, legalábbis reménykedtem benne.
-          Megkaptad a napraforgót? – terelte a témát más vizekre.
-          Igen. – mondtam megsértődve.
-          Ne duzzogj, mint egy kisgyerek. Ez ugyanolyan, mint amikor az elfutáson gondolkoztál. – nézett rám, mint aki belém lát.
-          Ezt meg..  – kezdtem, de nem engedte befejezni.
-          Tudom, hogy átfutott az agyadon ez a terv is. – mondta, most már egy mosoly kíséretében.
-          Örülök, hogy így tudsz olvasni a fejemben. De.. – már megint nem hagyott szóhoz jutni.
-          Azt is tudom, hogy őrlődsz amiatt, hogy el gyere velem bárhova. – nem nézett rám, csak az utat figyelte.
-          Hát valaki nagy egót kapott az Istentől. – válaszoltam, pedig nagyon igaza volt, és ez megrémisztett. – Megállnál egy éjjel-nappali előtt?
-          Persze. – felelte, és így is tett. Lefordult az útról egy mellékútra, és megállt egy bolt előtt. Vettem egy bon-bont Debnek, hogy kiengeszteljem. Mikor visszaértem Tom kérdőn tekintett rám.
-          Barátnőmnek lesz. – közöltem, mire ő nem adott jelet, majd ismét az úton voltunk.

Hazáig már nem is szólaltunk meg. Tán megsértődött azon, amit mondtam? Hát igen az igazság fáj, tudom. Leparkolt a ház előtt, én pedig ki akartam szállni. Kellemetlen volt már ez a csend. De Tom elkapta a karomat, és közel húzott magához.

-          Mindig elérem, amit szeretnék. – mondta, majd közelebb hajolt, a szánk csaknem összeért. Tom nem csinált semmit, csak mélyen a szememet fürkészte. Legalább két percig ültünk így, mikor megszólalt a telefonja. Hálát adtam a Istennek, hogy megkegyelmezett. Gyorsan kipattantattam, nehogy Tomnak esélye legyen ismét visszatartani. Még a lépcső aljánál elkapott. Körbe fonta a derekamat, és egy jó éjt-puszit nyomott az arcomra. Nem is a számra, hanem az arcomra! Ezen megdöbbentem, és egy másodperc erejéig azt gondoltam, hogy adni kéne neki egy lehetőséget.

Felérve becsuktam magam mögött az ajtót, levetkőztem, és beindultam az előszobába, hogy megkeressem barátnőmet.

-          Deborah! Itthon vagy? – kiáltottam. De válasz nem érkezett, csak valami nesz hallatszódott a szobája felől. Bekopogtam. Mire benyitottam, láttam, hogy az ágyon fekszik és zokog…