A főnök tesója

Itt az első rész. Kommenteket, véleményeket, minden formában kérnék, hogy milyen. Lehet rossz is, jó is, mindegy, csak írjatok:D Köszönöm és jó szórakozást!!!

1. rész

- Most mi lesz veled ezután? – kérdezte Deborah, a legjobb barátnőm, akivel nem mellékesen közösen bérlünk egy lakást Berlin külvárosában.

- Fogalmam sincs, majd meglátom holnap. – válaszoltam.

Már két éve élünk itt, és igen hamar berendezkedtünk, hozzászoktunk az új környezethez. Magyarországhoz képest teljesen más minden. Az emberek kedvesebbek, közvetlenebbek hozzánk. A lakás is otthonos, a költségei sem kerülnek sokba. Viszont most meg kell húznunk magunkat, mert elvesztettem az állásomat, így csak Deb pénzéből élünk.

-    Miért? Mi lesz holnap? – kérdezte barátnőm kíváncsian, miközben kiment a konyhába még egy tálka finom csokis fagyiért.

-    Visszahívtak az egyik céghez, ahova beadtam a jelentkezésemet. – mondtam kicsit hangosabban.

-    Hát akkor meg van oldva a gondod.

-    Nem biztos. Mi van, ha nem felelek meg nekik? – kicsit elszomorodtam, mert nem szeretek tétlen lenni. Bármilyen munkát bevállalok. Tudom, hogy külföldön vagyok, sok tapasztalattal sem rendelkezem, így nem válogathatok.

-    Dehogynem, menni fog. – bíztatott – Tuti csaj vagy. A kisugárzásod lenyűgöző, kedves, aranyos, vicces vagy. Tudod, 'Be positive'.

-    Köszönöm, imádlak. – öleltem át hálám jeléül.

Este félve feküdtem le. Vártam is, meg nem is a holnap reggelt. Kicsit ódzkodtam attól, hogy bemenjek az interjúra. Muszáj lesz megkapnom ezt a munkát, mert ha nem így lesz, akkor el kell költöznünk egy kisebb lakásba, vagy még egy lakótárssal megosztani. Ezekkel a gondolatokkal kapott el az álom manó, és aludtam el.

Reggel a vekker hangos berregése keltett fel. Álmosan csaptam rá, majd vonszolva magam, kisétáltam a konyhába. Szokásos munkafolyamat: Kávé, reggeli, újság. Közben Deborah is megérkezett, aki igen kicsattanó boldogságnak örvendett.

-   Téged meg mi lelt, hogy ilyen jó kedved van? – mosolyogtam rá, mert vidámsága belém is erőt öntött.

-   Semmi. Ok nélkül nem derülhetek? – kérdezte még mindig az arcára ragasztott mosollyal.

-   Dehogynem, csak sajnos nagyon jól ismerlek, és ez a mosoly, jókedv nem csak szimplán dolog. – kezdtem bele a fejtegetésembe – Ebben pasiii vaan! – nevettem már én is, és ujjammal körözni kezdtem felé, hogy lebukott.

-   Talán. – válaszolta játékosan, miközben elfordult a pulthoz, hogy magának is szerezzen kávét.

-   Nem ér titkolózni, a legjobb barátnőd vagyok Deborah Schmidt.

-   Tegnap este Bruno visszahívott. – bökte ki nagy nehezen, beharapva a száját. A név hallatán kiköptem a kávét egyenesen az asztalra.

-   Kicsoda? – kérdeztem, Deb pedig törlőrongy után kutatott.

-   Nem ér nevetni, nagyon kedves férfi, és helyes is. – válaszolta, amíg én feltöröltem a pocsolyát, amit én okoztam.

-   Ennél viccesebb nevű embert nem találtál volna? – muszáj volt nevetnem, de örültem is, hogy a barátnőm végre boldog lehet, annyi szenvedés után.

-   Szerintem cuki. – rendíthetetlen, ha véleményét valaki meg akarná törni. - És nem a név alapján választok.

-   Ha tényleg rendes, nem cikizem. De ha bármi olyat tesz, ami neked rossz, hívj és veszem a kalapácsot. – mondtam tréfás-komolyan.

-   Jól van na, tárcsázni fogom a számodat, nyugodj meg. – mindketten kacagásban törtünk ki, majd elkomolyodtunk - Nagykislány vagyok már. Vigyázok magamra.

-   Tudom, csak nem akarom, hogy újra csalódnod kelljen. – öleltem meg, majd a fürdőbe indultam.

Megmosakodtam, felöltöztem, csinosan, ahogy kell. Puszit dobtam barátnőmnek, majd kiérve az utcára sétának eredtem. A buszmegálló szerencsére ötpercnyire van, úgyhogy hamar ott voltam. A nap nekem kedvezett, a jármű és épp akkor ért oda, ahogy én is. Bárcsak ekkora mákom lenne az állással kapcsolatban is. Két zötykölődős megálló után átszálltam a metrora. A gyomrom ekkor kezdett görcsbe rándulni, hisz még egy kis gyaloglás és ott leszek. De előbb le kell nyugodnom. Bementem egy kis boltba, hogy vegyek egy zacskó szőlőcukrot. Nem tudom hogyan és miért, de az segít. Szopogatva az édességet újra úton voltam a cég felé.

Nemsokára meg is érkeztem az üvegépület elé, amire nagy betűkkel ki volt írva, hogy UNIVERSAL. Nagy levegővétel, kifújás, és gyerünk be.

-   Menni fog! – győzködtem magam, hátha nekem is sikerül a csitítás. Nem! Befuccsolt.

-  Jó reggelt, kisasszony! – szólt egy hang, de nem igazán fogtam fel, mit akar. – Állásinterjúra jött? – szólalt meg a hang ismét, mire feleszméltem, hogy hozzám szegezik a kérdést.

-  Igen. – válaszoltam a férfira nézve. A portás állt előttem egy kék ingben és fekete nadrágban.  – Ennyire látszik? – kérdeztem aggódva.

-   Nem, de ne izguljon, itt mindenki nagyon rendes.

-   Remélem. – mondtam, majd közöltem vele, kihez is jöttem pontosan, majd eligazított.

A liftben álltam, és haladtam fölfelé, fölfelé arra a helyre, amit igencsak szeretnék a munkahelyemnek nevezni egy fél óra múlva. Az ajtócsilingelő megszólalt, én pedig kiléptem. Szemben egy pult volt, ami mögött egy idős hölgy ült szemüvegben, szürke kardigánban. Nagyon érdekes melója lehet, ha közben keresztrejtvényt fejteget. Remélem, rám nem ez a sors vár, mert bedilizek egyhamar.

- Jó napot! Minna Seitz vagyok – mutatkoztam be -, az állásinterjúra jöttem.

- Jó reggelt aranyom, mindjárt szólok a főnöknek, hogy megérkezett az új asszisztense.

-  Köszönöm! – amíg a hölgy tárcsázott, én körülnéztem az előtérben. Nem volt tágas, de annál inkább barátságos. Fehér falak, amiken képek csüngtek, virágok, ami Berlinben szinte mindenhol van. Szimpatikus, és csendes.

-   Bemehet, kedveském, már várják! – bólintottam, és az ajtó felé vettem az irányt, amit a néni mutatott.

 Bekopogtam - ne is mondjam, hogy félve tettem azt –, és benyitottam, miután hallottam egy „Tessék”-et.

-  Jó napot, Minna Seitz vagyok. Tegnap hívtak fel a szabad állással kapcsolatban. - mondtam, majd beljebb léptem, magam mögött becsukva az ajtót. Ekkor pillantottam meg egy másik férfit a szobában. Valószínűleg nem ismeretlen a főnök számára, ha az asztal elé tett széken ül, feltett lábakkal. Farmer és egy kék inget viselt. Alatta még egy fehér trikót is hordott. Feje búbján egy napszemüveg is feküdt, csuklóján hatalmas óra. Cipője gondolom márkás és drága. Első ránézésre nem volt szimpatikus. Második ránézésre már elég helyes, harmadik ránézés már a főnökre volt. Ő viszont a szöges ellentéte a számomra idegen férfinak. Fehér ing, fekete nadrág, a szék támláján a zakó. Ő igazi üzletember külsővel rendelkezett.

- Igen, igen, örülök, hogy itt van. – jött ki az asztala mögül, és nyújtotta kezét mosolyogva, miközben vendége, szemével a legfeltűnőbben mért végig – Bill Kaulitz vagyok, a főnöke….