2011. július 1., péntek

video

Ezt muszáj megosztanom veletek.. Itt eltört a mécses.. Nem tudom, miért. Talán Tom hiánya, ami tudom hülyeség, mert még sohasem találkoztam vele, de ez van.. Most amúgy sem vagyok valami erős lelkileg.. Úgyhogy, remélem ti is meghatónak találjátok.

Work diaries 1.

Halo Aliens,

Ma nem részt hozok, hanem inkább leírom első munkanapomat, milyen volt, mi történt, és hogyan éltem meg! És ha nem probléma minden alkalomról írok pár sort, vagy többet:D:D:D A részeket pedig igyekszem feltölteni, majd ha megírom...:D

Reggel 6-kor keltem, mert még ki kellett tapasztalnom, melyik HÉV-vel menjek, meg hogysmint. Kicsit előbb odaértem, sőt bocsánat előtte még voltam fénymásolni, ami hál isten 8 előtt nyitva volt, úgyhogy még volt időm visszajönnöm a bőrdzsekimért, mert a szél eszeveszettül fújt. Azt hittem, hogy repülve érkezem a melóhelyre:P Na szóval, kb. 8:35 körül már ott is voltam. Amíg vártam a kollégámra (nevezzük Jay-nek--> ne kérdezd miért:D), addig olvastam a Jane Eyre-t angolul természetesen.. Nagyon jó, ajánlom mindenkinek. 6-os fokozatban kiválóan érteni. Mondjuk nekem muszáj, mert nyelvvizsgára készülök, úgyhogy tessék szurkolni, majd augusztusban, köszönöm:D:D:D:!!! Na szóval, olyan 5 perc után meg is jött, nem kellett szerencsére sokáig ott topognom. Ja, igen, mert ilyen utcai kirakodó helyen vagyok, úgyhogy az időjárás ma nem kedvezett nekünk. A turisták csak szállingóztak, alig vásároltak, a dögök. A lábam lefagyott, a testem szintén.. pedig téli, bundás kabátban ácsorogtam ott. Amúgy részletesebben: egy trikó, egy hosszú ujjú fehér polo volt rajtam egy lila kapucnis pulcsival, és a már említett kabát... Ki*****t hideg volt, a szél,  mint az állat fújt. Na mindegy, ennél részletesebben nem írom le, csak azt az idegesítő dolgot, hogy egy turista megállított, hogy Magyarországon vagyunk?--> ezt természetesen mind angolul.. Köpni-nyelni nem tudtam, erre mit mondjak? Azt feleltem, hogy 'yes' ( mi mást), persze kételkedve, hogy agyilag ottan minden rendben van e.. Aztán a Nemzeti Galériát kereste, és mutogatta a kis aranyos könyvecskéjében, hogy hol van.. Elmagyaráztam neki, hogy merre és hogy.. Neem, a könyv azt mondja, hogy a kettes az.. Mondom neki, igen arra van.. Mondja, oké, mindegy.. Hát mondom, akkor menjél, amerre látsz. Persze, ezeket csak magamban...
Egész nap dögunalom volt, alig adtunk el valamit.. Jay-jel azért jókat beszélgettünk, nevettünk, szidtuk az időjárást, a turistákat és amit lehetett.. 
Szerintem mára elég ennyi.. Még most is fázom, pedig egy triko vastag bélelt kék pulcsi van rajtam, és a Metallicás (L) pizsinacim:D:D:D:D:D:D, jaaa és zokniiiiiiiiiiiiiiiiii:D:D:D


Remélem nagyon élveztétek a beszámolót (irónikus:D)

Puszi és szép estét
Leona

2011. június 30., csütörtök

Tom's secrets

Itt is van:D:D:D

video

Olyan szép ez a video, és van ilyen Tomosban is, ha megtalálom, akkor felrakom azt is!!
Sziasztok

A főnök tesója


Remélem tetszeni fog. Nem vagyok megelégedve az egésszel, de van ami tetszik benne :) Jó szórakozást!!!




8. rÉsz


Nem tudtam zavaromban mit tegyek, ezért elbújtam a páholy fala mögé, hogy ne vegyen észre. Tom nem értette a reakcióm, viszont követte a tekintetem, és megértette, miért lettem feszült. Odajött hozzám, próbált megnyugtatni.
-          Nem vett észre, ne izgulj. – mondta, de ez csöppet sem segített.
-          Igen, neked nincs veszteni valód, de nekem az állásomba kerülhet ez a kis botlás. – válaszoltam idegesen. Nem hiszem el, hogy Tom csak magával foglalkozik.
-          Azt hittem, te is szívesen jössz. – nézett rám kissé szomorúbban
-          Hiba volt. Ahogyan az is, hogy szóba álltam veled. –itt viszont kénytelenek voltunk abbahagyni a marakodást, mivel a darab kezdődött.

A színház elsötétült, a plafonon lógó arany csillár is kialudt, a függöny felgördült, az előadás kezdetét vette. Nem tudtam teljes átéléssel nézni a színjátszást. Végig az járt a fejemben, hogy BILL a közeli páholy másikjában ül, és bármikor felfigyelhet rám. Vagyis ránk. És akkor fuccs a melónak. Ahogy láttam, Tom nyugodt lelkiismerettel nézte az eseményeket, nem törődve azzal, hogy partnere nem érzi jól magát. Bunkó!!
Szünetben ki el sem mozdultam a helyünkről. Próbáltam rejtőzködni, hogy megússzam a kínos szituációt. Tíz perces szünet után folytatódott a darab. Most már valamennyire lenyugodtam, így igyekeztem a történetet és a színészeket szemlélni. Nem hagytam figyelmen kívül, mikor az egyik jelenetnél Tom beharapta a száját, majd sokat sejtetően rám nézett. Épp egy bordélyházban játszódott a rész, ahol férfiak igen egyértelmű körülmények közé keveredtek a hölgyekkel. Gondoltam, hogy Tomnak ez megragad a fejében. Viszont ahogy rám tekintett, tudtam mit akar. Hihetetlen, hogy itt sem tudja elengedni önmagát. Legalább öt percen keresztül ne a szexen járnának gondolatai.

Egy óra múlva a közönség tapsviharban tört ki. Vége a darabnak. Oldalra néztem, hogy Bill és társai elmentek-e már, de ez hiba volt. Ugyanazzal a mozdulattal, ahogy én tettem az előbb, ő is erre fordította fejét. Meglátott engem és Tomot. A szívem megállt, az arcom fehér lett, mint a babapúder, testem remegett - és ha ez még nem volt elég - az ájulás is kerülgetett. Tom megérintette a hátam, és kifelé tolt. A folyosón csak összenéztünk, és mint az idegenek elmentünk egymás mellett. Szégyelltem magam amiatt, hogy megszegtem az egyik szabályt. Hogy én mit fogok holnap kapni?! Lehet, hogy be se kéne mennem, felesleges lenne. Megspórolnánk egy veszekedést, ajtócsapkodást és az összepakolást. Úgysincs ott semmilyen személyes holmim, tehát az utóbbi végülis elmaradhat. De nem! Nm lehetek gyáva, szembe kell néznem a tettem következményével.

Tom hazavitt. Egész úton nem is szóltunk egymáshoz. Ő az utat mustrálta, én pedig a tájban gyönyörködtem. Legalábbis úgy tettem. A könnyeim már kiszakadtak volna helyükről, de megakadályoztam. Ez várhat még hazáig. - Ezt megint elbaltáztam! – gondoltam.
A ház elé érve, nem tudtam mit csináljak, ezért csak köszönetet rebegtem Tomnak, majd kiszálltam.
-          Várj! – állított meg, ő is kiszállva a volán mögül. – Beszélhetek Billel, hogy ne téged hibáztasson. De nem hiszem, hogy bármilyen gond is lenne ebből. Felnőtt, érett emberek vagyunk, miért ne mehetnénk el valahová?
-          Tom, ne is erőlködj tovább.  – kezdtem bele – Vállalom a felelősséget. Az érettséggel kapcsolatban pedig, átgondolnám, hogy kettőnk közül, te az lennél e. És most kérlek, menj el, és lehetőleg ne gyere vissza. Ne vegyél nekem ajándékokat, semmilyen formában, ne keresd a társaságomat! – hangzottak el ezek a kemény szavak a számból. A sírás már tényleg itt volt a közelben, ezért berohantam a lakásba. Az ajtót bevágtam magam mögött. Nem is vetkőztem le, csak a díványra rogytam, és bőgni kezdtem. Hallottam, ahogy Tom is elszáguld, csikorgó kerékhangot hagyva maga után. 
 
-          Mi a baj? – rázott fel Deb hangja. Odajött hozzám egy papírzsepi kíséretében, amit útban felém vett ki a tartóból, az előszobai dobozkából.
-          Tom elvitt színházba, ahol persze Bill is ott volt... – meséltem, miközben könnyeimet nyeldestem. Elmondtam neki mindent, ami akkor történt.

Tudta, hogy szavak itt most nem segítenek, ezért csak szorosan átölelt, és a hátamat simogatta. Próbált csitítani. Fáradt, elgyötört és bánatos voltam. Ezekkel az érzésekkel merültem álomba barátnőm karjai közt, az égszínkék kanapén és a Castle következő részének leadása közben.

*
Mikor Tom hazaért, Billt már a konyhában találta a hűtőben kotorászva.
-          Szevasz, öcsi! – köszöntötte, mint ha mi sem történt volna.
-          Mondtam, hogy kerüld el, igaz? – szállt ki a hideg tárgyból, és nézett bátyjára.
-          Ne légy már maradi. Nem csináltam semmit, csak elvittem egy nőt színházba. – ült le az egyik székre, és odanyúlt Bill szendvicséért. Ikre viszont gyorsabb volt, és kikapta a kezéből. - Hey! – mondta Tom.
-          Nem maradi vagyok, hanem óvatos. Megkértelek valamire. Látom neked ennyit jelent a testvéri tisztelet. – szidta meg testvérét. Bill kiment a konyhából, hogy szobájába mehessen. Ideges volt, és el akarta kerülni, hogy bármiféle rosszat kiáltson Tomra. Esetleg olyat, amit később megbánhat.
-          Te ezt nem érted. – mondta Tom, már ő sem nyugodtan, és elindult ő is szobájába.
-          Oh, kérlek, magyarázd meg! – fordult meg Bill.
-          Úgysem értenéd. Téged csak a munkád érdekel. Nem érintkezel más emberekkel, nem találkozol olyanokkal, akikkel jól szórakozhatnál. – kiabálta Tom. Olyan düh forrt benne, ami most készült kitörni.
-          Dehogynem. Nap mint nap találkozom az ügyfeleimmel. Te pedig itthon tespedsz, ahelyett, hogy kezdenél valamit az életeddel. – vágta bátyja fejéhez, aki kissé megdöbbent, de nem hagyta magát.
-          Nincs teljesen igazad. Vannak tanítványaim, akiket a tehetségre készítek fel. Te pedig meetingekre jársz, meg konferenciákra, amin te magad is bealszol. – válaszolta paprikavörös fejjel, és kezével mutogatott Billre, aki már szintén felrobbant a méregtől.
-          Oh, micsoda karrier. – mondta fennhéjázva Bill.
-          Ha már az igazit elcseszted! – üvöltötte Bill fejére Tom. Mindketten csak álltak ott, nagyokat sóhajtozva, mint akik kifáradtak a veszekedésben, majd Tom kezdve az elzárkózást, bement a szobájába, bevágva az ajtót maga mögött. Bill későn reagálva utána dobta szendvicsét, de elvétette, mert az a földön landolt. Dúlva-fúlva Bill is a szobájába tért, nem kímélve az ajtót.
Így esett a Kaulitz-ikrek egyik legkomolyabb vitatkozása.

*
Később arra keltem, hogy az ágyamban fekszem, betakarva. Hu, Deborah jó erős lehet, ha elbírt. Erőm nem volt felkelni, így csak visszaejtettem a fejem a párnára, és tovább bóbiskoltam.

*
Tom kidühöngte magát, fel-alá járkált a szobában, és gondolkodott. Végül úgy döntött, bocsánatot kér Billtől.
-          Bill! Bent vagy? – kopogott öccse ajtaján.
-          Nem! – jött a válasz a túloldalról.
-          Ja, értem, akkor ez csak valami szellem volt? – mosolygott Tom úgy, hogy Bill ezt ne hallja. A zár kattant, az ajtó kinyílt.
-          Mit akarsz? – kérdezte Bill az ajtónak támaszkodva, keménynek tettetve magát.
-          Bocsánatot kérni! Sajnálom, hogy ellenkezőleg viselkedtem, ahogy azt kérted. Te vagy nekem a legfontosabb, de lehet, hogy most rátaláltam még egyre. – magyarázta Tom, mire Bill arckifejezése megváltozott.
-          Menj! – fújta ki a levegőt Bill, és intett, hogy tegye, amit tennie kell.
-          Ígérem nem szúrom el! – ölelte át öccsét, és ezzel kiviharzott az ajtón. De előtte még valamit magához kapott.

*
Álmomban valamilyen tengerparton süttettem a hasamat, és csinos pincérfiúk sürögtek-forogtak körülöttem. Előttem tenger gyönyörű kék színe terült el, az égen a Nap tűzött, a levegő pedig forrósodott. Ebből a szép illúzióból egy lágy hang ébresztett fel. Mire kinyitottam a szemem, beletelt pár percbe. A testemen mintha ólomsúlyok nehezültek volna, tehát a felkelés is hosszadalmas volt. Az órára pillantva vettem észre, hogy hajnali 1 óra van. Kinéztem az ablakon és egy alak állt a ház előtti füves területen. Felőle jött az a kellemes hang is, ami kizökkentett álmomból. Ahogy jobban megvizsgáltam, felismertem Tomot, aki egy gitáron játszott. Mit csinál ez a félőrült?

-          Tom, mit keresel itt? – szóltam ki neki az ablakon.
-          Neked szerenádozom!
-          Menj el! Még felébreszted a szomszédokat, és kénytelen leszek elköltözni.
-          Gyere le, és hallgattass el.
-          Tom, ne szórakozz, mert bárddal megyek.
-          Te akartad! – mondta, és hangosabban csapott a húrok közé. Mérgesen csaptam be az ablakot, felkaptam egy pulcsit a székről, és lebaktattam a lépcsőn, egyenesen Tomhoz. Mikor odaértem, kivettem a kezéből a gitárt és halk ordítozásba kezdtem.
-          Mi a jó francot művelsz itt? Az ember békésen próbál aludni és ÉLNI, de te mindig megzavarod ezt!
-          Gondoltam megleplek! – jött közelebb, vigyorral telt szájával.
-          Sikerült, viszlát. – fordultam volna el, de elkapott.
-          Ne rohanj úgy. Még vár ránk egy kis kaland. – mosolygott ördögien.
-          Na, nem! – tiltakoztam. - Nekem elég volt mára a meglepetésekből.
-          Azt sem tudod, hova készülünk. – levakarhatatlan szemtelensége még mindig ott virágzott arcán.
-          És ha rajtam múlik, nem is tudom meg. – feleltem undokul, és visszaindultam lakhelyemre.
-          Beszéltem Billel! – válaszolta hirtelen.
-          Hogy mit csináltál?
-          Jól hallottad! Áldását adta ránk.
-          Az lehet, de ahhoz az én beleegyezésem is kell. És ha jól tudom, az sajnos hiányzik.
-          Ha kedvesebb lennél, egyszerűbb lenne. – mondta, de erre már nem tudtam reagálni, mert ugyanazzal a mozdulattal felkapott, és a kocsija felé irányította lépteit.
-          Tom, mit csinálsz? Tegyél le, most azonnal, vagy megbánod. – ordítottam rá.
-          Oh, és ugyan mit tennél? Ráütsz a vállamra? – nevetett. Igaza volt, védtelen voltam.

Megsértődve értünk Berlin központjába. Az út üres volt, alig ha egy-két autós szállingózott, és a járdák sem dúskáltak járókelőkben. Csendes volt minden. Kicsit hűvös, mégis fülledt idő honolt a városra. Tom leparkolt, leállította a motort, kiszállt, és engem is kisegített. Még mindig nem szóltam hozzá, ő pedig ezt csak mosolyogva fogadta. Mozdulni sem akartam, nehogy már ő győzzön. Viszont, mikor ő megindult, én pedig még mindig ott álltam az autónál, megfordult és forgatni kezdte szemeit.
-          Azt akarod, hogy most is ölben vigyelek? – na nem kellett sok, szedni kezdtem lábaimat.

Körülbelül öt perc múlva a célállomásra érkeztünk. Az állam pedig leesett, szólni nem bírtam. Amióta Berlinben vagyok még nem volt alkalmam ezt megnézni, megcsodálni. Este, kivilágítva a Brandenburgi kapu? Csodálatos látvány. Meghatódtam, hisz nem vagyok egy nagy városnézős, túrázós lány, akit meghat egy-két fa meg domb. De ez? Meseszép, káprázatos, oltári.
-          Tetszik? – fordult felém Tom, aki közelebb lépett, és átölelte a derekamat. Most nem akartam ellenkezni, mert jól esett.
-          Mi az hogy! – válaszoltam – Fel is megyünk? – néztem rá most már én is.
-          Ha van kedved!
-          Van. – mosolyogtam és elindultunk fölfelé.

A tetejére érve beláttuk a várost, úgy ahogy. Hálás voltam Tomnak, hogy ezt az élményt megosztja velem. Kissé enyhült a felé irányzott kételyem, de azért még nem olvadtam el teljesen.
Körülbelül fél órát tölthettünk el itt, miközben beszélgettünk, meséltünk magunkról, nevettünk. Mikor elindult lefelé, vettem észre, hogy Tom nem olyan, mint akinek első látásra hinné az ember. A z utolsó lépcsőfoknál Tom segítőkezet nyújtott nekem, mert magasabb volt, mint a többi. Mintha béna lennék és szükségem lenne rá. De, ahogy azt ő jól gondolta, kellett is az a kéz, mert nem figyeltem a lépcsőre (hanem Tomon járt az eszem), ezért a lábaim összeakadtak és Tom karjaiba estem…